A Paradicsombol - kis kiterovel Puerto Escondidoba, ami Mazunte utan semmi erdekeset nem tud kinalni mar az utazo szamara - Chiapas "megyebe" erkeztem. Szallasom San Cristobal de las Casas-ban van, az 1994-es zapatista lazadas kozpontjaban. 80 pesoert berelek szobat (eddig ez a legolcsobb, 8 dolcsi "magyarul"), harom agy kozul is valaszthatok. Meg szerencse, hogy csak ket ejszakat toltok itt, a falak peneszesek, a dohszagtol nehezen alszom el.

A varos csodaszep, bar Oaxaca utan mar nem kabulok el annyira a kolonial epuletektol. A a spanyolok alapitottak az 1500-as evekben, azelott (es ma is) a kornyeken rengeteg kulonbozo indian nepcsoport elt, a mayak leszarmazottai. A spanyolok termeszetesen leromboltak a maya epuleteket, koveikbol csodas templomokat emeltek. Annak rendje es modja szerint pedig megteritettek a lakossagot. Ma itt mindenki katolikus. Sok a templom, a hangultos kis ter es a szines kezmuves piac.

A homerseklet kellemes tavaszias, reggel meg kell a kardigan, este pedig zokni is. Egy kubai etteremben eszem, ahol azert szuper mexikoi eteleket is lehet kapni. Egy rancos, rettento kedves idos holgy kesziti a vacsoramat 20 pesoert.

Minden nepcsoportnak sajat hagyomanyai vannak, kulonbozo nyelveket beszelnek, mas a viseletuk. A legnagyobb a tzotzil-ok aranya (parszazezer), a legkisebb a lacandron-oke, mara kb. 500-an maradtak. Az utolso nagytudasu vezeto 1996-ban huny el, o meg ismerte a hagyomanyokat. Egy Frans Blom nevu dan felfedezo es felesege sokaig elt a lacandronok kozott, gyonyoru, informacioban es fotokban gazdag muzeumot hagyva maguk utan. A lacandronok foleg Chiapas megye keleti reszen elnek a dzsungelben. 1920-ig haboritatlan nyugalomban eltek. Ma az erdoirtas es a civilizacio teljesen tonkretette, szinte kiirtotta ezt a nepet.

A tzotzilok a San Cristobal kornyeki falvakban elnek, tzotzil-ul beszelnek. Hagyomanyos viseletben jarnak, es kezmuves termekek keszitesebol elnek. A piacokon csodasabbnal csodasabb bluzokat, ekszereket arulnak. (Nehanyat mar magam is beszereztem termeszetesen). Az irastudatlansag aranya nagyon magas, a kormanynak komoly fejtorest okoz az indian gyerekek oktatasa. A tzotzil csaladokban ugyanis mindenki dolgozik, atlag het gyermek van, tanittatasra pedig nincs penz. Elelemre is alig.

A benszulottek falvai csak idegenvezetovel latogathatoak, mert a kulfoldieket erre fele nem nagyon szeretik. Fenykepet nem keszithetunk (fokent a templomban nem!), es tulzott baratsagossagra sem szamithatunk. Eloszor San Juan Chamula-ba latogatunk. Vasarnap van, a lakossag a temetoben gyulekezik. Esznek-isznak, beszelgetnek az elhunytakkal. A buszbol kilepve megrohamoznak benunnket a karkotoket es oveket arulo kislanyok. Rettento eroszakosak. Az egyik az Anita baratnomtol kapott penztarcat koveteli. Mondom, nem adom, ajandekba kaptam.

A templomba, melyben 1700-ota nem tartanak miset, csak kulon engedellyel lehet belepni. A foldet tulevelek boritjak, melyek vedik a templomot az arto szellemektol. Padok nincsenek, ketoldalt ember nagysagu vitrinekben kulonbozo szentek szobrai, osszesen 84. Mindegyik masra "jo", egyik a vaksagot gyogyitja, a masik visszahozza az elveszett embereket. (Rengetegen mennek az USA-ba dolgozni, es soha nem ternek vissza.) Minden szent elott asztal tele mecsesekkel. Az egyik elott egy hagyomanyos gyogyito (nem saman!) epp ritualet celebral, tzotzil nyelven kantal. Korulotte a csalad, Coca-Cola plusz a kakas aldozat, aminek a szertartas vegen kitekerik a nyakat. Szegeny rikacsol meg nehanyat, aztan kimul. Kisse kenyelmetlenul erzem magam, mintha az allatkertben figyelnek az allatok szokasait. De olyan elmenyben van itt reszunk, amit szoban visszaadni nagyon nehez.

Ezutan Zinacantan telepulesre latogatunk, ami tzotzil nyelven a deneverek helyet jelenti. Itt egy textil keszito hazaba latogatunk. A falakon gyonyoru tarka szottesek. Engem beoltoztetnek mennyasszonyi viseletbe, majd volegeny, oromanya es oromapa is kerul a csoportbol. Cukornad palinkat iszunk, finom edes es egyaltalan nem eros. Majd ebedre invitalnak. A "konyha" egy tuzhely, folotte oriasi tal, ezen sutik a faszerkezetben kilapitott kukorica tortillakat. A nok nepviseletben kinaljak a quesadillakat, mi korben ulunk fapadokon. Juanita mutogatja a kulonbozo tipusu kukoricakat: van feher (ez olyan, mint otthon), sarga, voros es fekete. Az egesznek egyaltalan nincs olyan turizmus hangulata, mint a hortobagyi csardakban.

Hazafele a buszban vidam tarsalgas folyik. Rajtam kivul egy idosebb olasz par van, a tobbiek mind mexikoiak. Mindenki borzaszto kedves, sokat kerdeznek Europarol. Kapok nevjegykartyat is, ha ne adj´Isten egyszer Vereacruz-ban jarok... Az idegenvezeto feleseget Noeminek hivjak, a legszebb nev a vilagon, mondja. Elbucsuzunk, mindenki jo utat kivan, es hogy egyszer terjek vissza Mexicoba.

Este tovabb indulok Palenque-be, ahol a legnagyszerubb maya romokat fogom megtekinteni. Mivel meg van idom a busz indulasaig, a varosban bolyongok. A foteren demonstracio keszul, fiatalok afrikai dobokkal tuntetnek a kormany ellen, a szolasszabadsag mellett. A sarkon varakozik a rohamosztag paizsokkal felfegyverkezve. A lakossag nagy resze csak bameszkodik. Egy jololtozott idosebb uriember probalja elzavarni a tuntetoket, de nem hagyjak magukat. Epp a templom lepcsojen ulok, amikor a rendorok elvonul elottem. Szerencsre ver nem folyik, hamar elzavarjak a csoportot, akik ¡Viva la zapatistas! kialtassal hatralnak. Ez persze csak egy apro incidens, turista latvanyossag, de azert itt igen komoly problemak vannak am. Es nem csak Chiapasban, az orszag egyik legszegenyebb reszen. Ez a feszult hangulat sajnos mindenhol erezheto. Kivancsi leszek, mi tortenik az elkovetkezendo nehany evben.